A szellemi elsötétülés ellenére az ókori görögök és indiaiak szemlélete töretlenül érvényes. Voltaképpen három fő filozófiai kérdés létezik:

1. Ki vagyok én?

2. Mi az életem értelme?

3. Mi lesz, ha meghalok?

Ezek elől kitérni nem lehet. Mert még egy hanyag vállrándítás is válasz. S persze az is, ha valaki azt mondja: „Mit kell ezen annyit filózni?” Sőt, a bamba semmibe meredés is válasz. A kezdetlegestől a legbonyolultabbig minden embernek volt, van és lesz valamilyen válasza e három kérdésre.

S ez azt jelenti: bizonyos fokon minden ember filozófus. De azért igazi filozófusnak születni kell. Ám a különféle mesterségekkel ellentétben a filozófiának van egy különös sajátossága. Ezen a pályán mindenki csak kezdő lehet. Vannak abszolút kezdők, vannak, akik még a kezdőségig sem jutnak el, ők a vállvonogatók és a semmibe meredők, vannak ígéretes kezdők és kevésbé kezdők, végül vannak a filozófiatörténet nagy alakjai, ők a legkevésbé kezdők.

Volt egy filozófus barátom, sokat tanultam tőle a buddhizmusról. Sajnos negyvenhét évesen meghalt. Egyszer azt mondta nekem: ha tudni akarod miben tévedsz, nézz körül. Sok időbe telt, mire megértettem, mit jelenthet ez a mondat. Aztán körülnéztem. Így született meg ez a könyv.

Cover design by Szabolcs Kelemen and Creative Partners

Itt, a csillámló sziklafalon arra jöttem rá, hogy minden ember 5 + 1 hipnózisban él. A hipnózis lényege, hogy áldozata nincs tudatában az őt fogva tartó hipnotikus állapotnak, s mindazt, amit tapasztal, megfellebbezhetetlen valóságnak fogja fel. Az ébredés lehetőségének kezdete, ha a hipnózist felismerem, sőt, fajtái szerint osztályozni is tudom. Az 5 + 1 hipnózis a következő:

1. A külvilág hipnózisa.

2. A társadalom hipnózisa.

3. Az én- vagy öntudat hipnózisa.

4. A nemiség hipnózisa.

5. A világnézetek hipnózisa.

+ 1. A tehetetlenség hipnózisa avagy az önhipnózis.

A ráadásként jelentkező alaphipnózis abban a tévhitben tart, hogy passzív elszenvedője vagyok mindennek, ami velem történik, s végső soron tehetetlen báb vagyok a mindenségben. Ezzel szemben arról van szó, hogy nem rajtam kívüli erők hipnotizálnak, hiszen a külvilágot is csak hipnotikus állapotom miatt tartom valóságosnak, hanem önmagam hipnotizálom önmagamat. Az öt hipnózist én magam tartom fenn, és a plusz 1-gyel tetőzöm be, mert abban a meggyőződésben élek, hogy nem én csinálom az egészet, hanem velem csinálják.

Minden tudatállapot és minden világnézet legfőbb jellemzője, hogy delejesen fogva tart. Az adott tudatállapot vagy nézet megbűvölt rabja abban a meggyőződésben él, hogy csak ez az igazság, minden más tévedés. Teljesen mindegy, hogy valaki vallásos, ateista, realista, idealista, okkultista, panteista, misztikus, moralista, nihilista, pragmatista, szolipszista, a tudomány híve vagy bármely nyugati vagy keleti filozófus követője, ina szakadtáig ragaszkodik világnézetéhez és annak sarkigazságához, mert úgy érzi, ha elvesztené, megnyílna lába alatt a föld, és elnyelné a feneketlen mélység. A valóságmánia a halál, a végső megsemmisülés rémével köt gúzsba. Pedig a halál így is, úgy is eljön.

Abszurdumnak, az önmegismerés súlyos félresiklásának tartom, ha egy filozófus, legyen bármily zseniális és nagy hatású, nem a saját énjét helyezi gondolkodása középpontjába. Az a bölcselő, aki úgy beszél önmagáról, hogy „az én”, „az ego”, „a lélek”, vagy kínosan kerülve a személyes megfogalmazást, folyton általános alanyt („az ember”) vagy többes szám első személyt alkalmaz, s azt írja vagy mondja: „úgy gondoljuk”, „megállapíthatjuk”, „észre kell vennünk” , rendkívül hasonlít ahhoz a néhány esztendős kisdedhez, akinek az éntudata csak részben alakult ki, ezért csupán arra képes, hogy egyes szám harmadik személyben beszéljen önmagáról: „Pistike alaposan megvizsgálta, és úgy véli, hogy a lét és a tudat egy.”